A sors pecsétje

Az éjszaka leple alatt egy név suttogva sír, Egy született lélek, kinek sorsát a fájdalom ír. A nyakán a pecsét, az átok, ami elnyel, A tiszta könnyekben sötét árnyékok kelnek fel. Megtörik a gerincet, alázatba taszítva, Széttépik a lelket, vérzik a szív a porba írva. Láncok a testén, a saját gyászát zengi, A halál győzelmét, mit senki nem tud elengedni. Ott áll egyedül, a kétségbeesés szakadékán, Csak a fájdalom maradt, a sötét égbolt hátán. Mit mondhatnék neked, te törött angyal? Hogy maradj életben, küzdj meg a harccal! Vigasztalom a lelked, bár a sötét elnyel, Ne félj, a remény a láncokat egyszer leveri majd el! ​ A világ taposott, nem értették a fényed, Csak láncot vertek rád, megcsonkítva a léted. Gyászolod magad, a halál csendes hívása, De a végtelen éjben valami mégis várakozik... társa. ​ Valaki jön! A láncok csörömpölve törnek! Elfogadás és szeretet, a romokból új fények törnek! Nem vagy többé árván, a fájdalom már elszáll, Nézd, a nap a távoli űrben is a sorsodra vár! ​ Most ragyogsz! Mint a nap sugara az űrben! A sötét éjszakát elnyeli a fény, újra tűzben! Megtörted az átkot, a pecsét a porba hullott, Szeretetben fürdesz, a múlt már nem zavarhat, holott! ​ Ragyogj... a sötétség nem talál meg többé. Túl élted... Te vagy a fény. A sorsod... már a tiéd.