Csendes tanúk

A falak még őrzik a hangod, Bár már régen elvitte a szél. A tükörben csak egy folt vagyok, Mely lassan a semmibe vész. Könnyű volt eldobni a kulcsot, Szétzúzni mindent, ami szép. Nem kérdezted, mi marad utána, Csak hagytad, hogy elnyeljen a sötét. De a csend nemcsak csend, hanem vád! Minden árnyék egy el nem mondott szó. Ki vállalja hát a romokat, Ha már minden mozdulat fájó? Te tovább léptél, én itt maradtam, A törmelék közt keresem az utam. Nem várom már, hogy elismerd a vétket, A felelősség súlya az enyém. A jövő már nem a tiéd, És nem is a múltadé, Hanem azé, aki végre felemeli a fejét! A hamu alól újra építek... Tégláról téglára... Lélekből lélekbe.