Kőből rakott erőd

Mondd, tudod-e, milyen újra élni, mikor elnémult minden dal? Mikor a hollók árnya kísér, és a lelked romok alatt. A csaták tüze mind kihunyt már, a kard is rozsdát hordoz rég, s a széttört csontból, tört eskükből magadnak építesz menedéket még. Minden árulás egy újabb szikla, minden könny egy újabb kő, véreddel rakod fel a falát, hogy ne találjon rád az öldöklő idő. És mire elkészül az erőd, mire magas lesz minden bástya fent, már sem ellenség, sem testvér nem léphet át a kapukon bent. Ha igazán fontos vagy valakinek, nem fordul vissza a viharban sem. Nem a pajzsodat nézi, hanem a harcost odabent. Ha igazán fontos vagy valakinek, nem hagy elveszni az éjben. Nem dönti romba a világodat, csak egyenként emeli le a köveket, és hazavezet a fénybe. Mert nem mindenki jön fosztogatni, nem minden hajó hoz háborút. Van, aki csendben melléd ül, és együtt őrzi a hosszú utat. Nem kérdi, hány sebet hordasz, nem fél a véres múlt szavától. Melléd áll, míg felkel a nap, és kivezet Odin hollóinak árnyából. Ha igazán fontos vagy valakinek, nem fut el, ha fáj a lét. Nem a falaidat ostromolja, hanem megkeresi benned a reményt. Nem rombol, nem hódít, nem éget, nem kér jutalmat sem ezért. Csak leveszi válladról a páncélt… és hazakísér. Papp/Copyright/#vikings#music