Jakab-Kiss Viktória: Pillangóként szállunk fel

A múló ígéretek ellenére még most is zsong a szívem, Talán el sem múltak, csak éberen azok múlásától előre féltem, és nem mertem elhinni, mi lesz, ha megtörténhet, hogy az ismerős az ismeretlenséget választva léphet. Rohan az idő; elfelejtjük, milyen lehetne benne megállni, megtanulunk megélt pillanatok helyett hajszoltakká válni. Vakká válni arra, ami a pillanatban eleve adva van, hogy minden döntésünkkel benne lehetünk teljes lényünkkel aléltan az extázisban, hogy teremthetünk és az apró is hatalmas lehet, ha sok parányi emlékdarabból égő szívvel egy percet is festünk meg. Most földi létünk talajáról pillangóként szállunk fel; lelkünk az egyetlen, ami múlhatatlanul továbbtelel egy olyan élet felé, ahol végül úgyis a fény játssza a főszerepet, ahol a másikért nem kell feláldozni magunk; mindenki egymásért nevet. Most túl esendők vagyunk, hogy érezzük egymást, túl gyengék, hogy meghalljuk azt a bizonyos kiáltást, ami szeretetre éhesen olykor dacként jelenik meg; megtéveszti a másikat, aki aztán ugyanilyen daccal elenged. Rohan az idő; elfelejtjük, milyen lehetne benne megállni, megtanulunk megélt pillanatok helyett hajszoltakká válni. Vakká válni arra, ami a pillanatban eleve adva van, hogy minden döntésünkkel benne lehetünk teljes lényünkkel aléltan az extázisban, hogy teremthetünk és az apró is hatalmas lehet, ha sok parányi emlékdarabból égő szívvel egy percet is festünk meg. Most földi létünk talajáról pillangóként szállunk fel; lelkünk az egyetlen, ami múlhatatlanul továbbtelel egy olyan élet felé, ahol végül úgyis a fény játssza a főszerepet, ahol a másikért nem kell feláldozni magunk; mindenki egymásért nevet. Most földi létünk talajáról pillangóként szállunk fel; lelkünk az egyetlen, ami múlhatatlanul továbbtelel egy olyan élet felé, ahol végül úgyis a fény játssza a főszerepet, ahol a másikért nem kell feláldozni magunk; mindenki egymásért nevet. Mindenki ott majd egymásért felnevet… Saját művem Suno Ai-val megzenésítve. Videók: pexels.com