Ismerős Arcok - Fenyők

Fenyők (Nyerges) Dermesztő, hideg reggelen A hajnali ködöt rágva, Szomorú szívvel gondolok Az erdélyi fenyőfákra. Ahogy az erdeinket pusztítják, Úgy pusztul vele a népünk, S mikor az utolsó fát kidöntik, Akkor lesz nekünk is végünk. Nézem az idős bácsikat, Kik az életben láttak már mindent; Vakuló szemükkel keresik, De nem találják az Istent. A nénik is inkább csak sírnak, Nincsen sem család, sem gyerek, Idegen országba mentek, Hogy jöttmentként élhessenek. Refr.: S bár ugyanaz ismétlődik Száz meg száz éve régen, Mi ébresztő kiáltás helyett Suttogunk csak a szélben. Megmondom én, hogyan lehet, Hogy magyarként éljük a jövőt: Ameddig azok döntik, Mi ültetjük addig a fenyőt. A bajban sem ismerjük egymást, Nem nyújtunk segítő kezet; De ha nem hiszi magyar a magyart, Az út már a pokolba vezet. Hisz' éppen úgy oktalanság, Hogy ki szeret, ne érdekeljen, Mint hazug törvényt hozni A jogos gyűlölet ellen. /Kézdivásárhelyről tartottunk hazafelé, és elszoruló szívvel bámultuk a hatalmas tarvágásokat. Ahol előző évben még gyönyörű, lélegző fenyőerdő állt, most csak szürke, csonkokkal teli, haldokló hegyoldalt találtunk. Abban a süket csöndben egyszer csak George barátom megszólalt: „Erről írjál, hallod?! Ezt írd meg!" Hát megírtam. Tudod, a fenyvesekben manók, lidércek és tündérek laknak. És Tündérországban nem lehet kivágni az erdőket. Nézd meg egyszer egy székely ember arcát, mikor Vásárhelyt elhagyva hazafelé fordul! Nézd meg az arcát, mikor megpillantja a Hargitát! Aztán csendesedj el, és imádkozz, hogy legyen egy olyan hely a világon, melynek láttán Te is úgy érzel, mint ő! Mert ha van, akkor van hazád is./