Molnár V. József – “Kialudt a gyertyája” (2011-05-16)

ŐSEINK ÚTJÁN BARÁTI KÖR ESTÉK Molnár V. József magyar néplélekkutató az EMBERÉLET SZENTSÉGÉT bemutató előadássorozata a Várban, a Korona Cukrászdában. Az est háziasszony: Hárs Klári Szent Mihály a vőfély, menyegzőre vezeti mindkét nemű ember halálban menyasszonnyá nemesült lelkét. Népünk jól tudta, hogy a “halál ellen nincs orvosság”. “Aki született, annak halnia is kell.” “Mindnyájunkat eltakar az anyaföld.” “A jó halottnak semi baja nincsen.” Az élő ember még “világít”, a halottnak “elaludt a gyertyája”. Eleink hitében a földi élet fénytől-fényig tart: a gyermekkel napocska, csillagocska születik a világra, s ha meghal valaki, csillag támad a mennynek boltozatán. A régi ember mielőtt lelke eltávozhatott, végiglátogatta a falut; a sógorságot, komaságot kereste föl, s az ismerősöket. Vagy ha már ereje nem adta ennek lehetőségét, akkor tett arról, hogy az emberek, a hozzá közelállók, a haragosok is mind fölkeressék. A halálra készülő minden tartozását lerótta régen – az életen át tartó haragot is fel kellett oldania, s szentelt gyertyával a kezében távozott. Úgy hitték, tudták – ők, a régiek-, hogy nehéz halál adódik annak, aki nem a Teremtőtől kapott dolgát végezte életében, a dolgavégezetlen emberre a gyehenna tüze várt, s arra is, aki ajándékba kapott tudását arra érdemesnek nem adta át. A haldokló, miután végrendeletet is tett, rendszerint maga kérte, hogy a pap az utolsó kenet szentségébe részesítse. Kezébe gyertyát tett, hogy világítsa a mennybe vezető utat neki. Ami a haldoklóval, a haldoklás körül és a halottal történt, az a régiségben mind női teendő volt. „Ó lelköm, galambom, hű párom, Hej csak még eggyet szólnál hozzám! Csak még eccö vetnéd rám mosolygó szömöd! Hej de nem mondod többet: gyémántom, rubintom! Ó hogy felejtselek el? Hogy felejtsem el azt a sok szép szavad? Nincs mán neköm senkim e világon! Kinek panaszoljam el bajomat, búmat Kedves galambom, jó párom! Árva löszök én mán, ha aranyos is a kapufélfám! Jaj de nagy árvaságra hagytál.”