ARCHITEKTÚRA VOJNOVEJ BRATISLAVY - PRECHÁDZKY STARÝM PREŠPORKOM

Prednáša: Peter Szalay Už si nemôžeme dovoliť vybrať to, čo bolo v minulosti dobré a jednoducho to nazvať naším dedičstvom, a to zlé odložiť, považovať to za mŕtvu záťaž, ktorú čas sám pochová do zabudnutia.“ Hannah Arendtová, Pôvod totalitarizmu, 1950. Prednáška predstaví niekoľko fragmentov z čerstvo vydanej knihy Vojnová Bratislava, sledujúcej premeny architektúry a mesta budovanom v zložitých časoch druhej svetovej vojny. Bude diskutovať jednu z najťažších etapu histórie Bratislavy, počas ktorej vznikol rad nových verejných budov, boli postavené rozsiahle obytné štvrte, športoviská, ale aj koncentračné strediská a veľká časť nielen architektonickej obce mesta bola vyvraždená či deportovaná. Tieto miesta v dnešnom obraze Bratislavy stále figurujú, ale len málokto z nás si ich spája s časom, v ktorom vznikli. Znamená to, že sme obdobie druhej svetovej vojny z našich mentálnych máp mesta vytesnili, aby sme naň zabudli ako na traumu či hanbu našej minulosti? Alebo je to skôr povahou architektúry samotnej, ktorá sa maskuje a uniká jednoduchému roztriedeniu do škatuliek architektonických štýlov a tvorivých prístupov? Cyklus: Prechádzky starým Prešporkom Jazyk prednášky: slovenský Organizátori: Pozsonyi Kifli Polgári Társulás - Občianske združenie Bratislavské rožky, ////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////// Pozsony építészete a háború idején Vendég: Peter Szalay Szlovák nyelv rendezvény „Már nem engedhetjük meg magunknak, hogy a múltból kiválogassuk és egyszerűen az örökségünknek nevezzük azt, ami jó, ami pedig rossz, azt félretoljuk, holtteherként kezeljük, hogy idővel feledésbe merüljön.” Hannah Arendt, A totalitarizmus gyökerei, 1950. Az előadás néhány töredéket mutat be a nemrégiben megjelent Vojnová Bratislava (Pozsony a háborúban) című kötetből, amely az építészet és a város változásait veszi górcső alá a második világháború bonyolult időszakában. Pozsony történetének egyik legnehezebb szakaszával kíván foglalkozni, amikor egy sereg új középület nőtt ki a földből, nagy lakónegyedek épültek, új sportlétesítményeket, de koncentrációs központokat is létrehoztak, és a város lakosságának – az építészközösséget is beleértve – jelentős részét meggyilkolták vagy deportálták. Ezek a helyek a mai Pozsonyban is jelen vannak, részei a város képének, de kevesen kötik őket össze keletkezésük idejével. Tehát a második világháború idejét leradíroztuk a város mentális térképéről, hogy múltbéli traumaként vagy szégyenként elfeledjük? Vagy inkább arról van szó, hogy az építészet a természetéből fakadóan titkolódzik, és kibújik az építészeti stílusok, alkotói megközelítésmódok skatulyáiból?