Vad szerelem

Jössz, mint egy elszabadult égbolt, nem kérsz engedélyt, csak belépsz a világomba, és minden, ami eddig csend volt, hirtelen beleremeg a mellkasomba. A levegő körülötted nem levegő — áram, lüktetés, valami ősi ritmus, ami úgy kap fel, mintha nem lenne súlyom. A tekinteted nem néz: ránt, taszít, húz, visszafordít, mintha tudnád, mi a titkolt vágyam A torkom kiszárad, a tenyerem meleg lesz, és a karomon feláll a szőr, amikor közelebb hajolsz. Vad szerelem ez, nem szelíd, nem okos, nem kér időt, nem kér magyarázatot. Csak megérkezik, és minden fény másképp vibrál tőle. Az ujjaid nyoma még ott marad a vállamon, még akkor is, amikor már elengedtél. Nincs elég levegőm. A pulzusom a nyelvem alatt ver. Minden belégzés rövid, minden kilégzés késik. A nyakamon érzem a saját dobogásom, és nem tudom lecsendesíteni. A világ körülöttünk megáll egy pillanatra, mintha nem bírná el ezt az erőt. A csend is feladja magát, mert már nem tud lassú lenni, nem tud nyugodt lenni, nem tud semmi lenni, ami nem te vagy. A kabátod illata ott marad az ujjaim között, és attól is összezavarodom. Vad szerelem, az a fajta, ami nem kérdez, nem óvatos, nem fél attól, hogy túl sok. Az a fajta, ami vihar előtt álló fákból csinál zenét, és a fényből száguldó árnyékot. Az a fajta, amitől megfeszül az állkapcsom, és remegni kezd a térdem, ha túl közel vagy. És én nem menekülök, mert tudom: amitől félek, az pont az, ami szétszed, ha elengedem, és mégis az egyetlen, ami utánam nyúl, amikor már majdnem elnémulnék. A számon még ott marad ajkadíze, mintha kimondtam volna, mielőtt gondoltam volna. Ha összedől a rend, legyen. Ha megég a határ, legyen. Te vagy az a pillanat, amikor a félelem átfordul vággyá, és én végre nem futok tovább — beleállok, és hagyom, hogy eltalálj. A kabátod még itt van a háttámlán, összehúzva hagytad, mintha sietve keltél volna fel. A gallérján még ott az ujjam melege, a zsebében egy gyűrött buszjegy, és a bélésnél az a halvány illat, amitől hirtelen egészen közel érzel