Ágnes Vanilla - Férfiszóval

Erd? vagy, ifju lombos, ezredéves, Mely éjenként vad titkokat susog, Ott lesk?dnek lapulva terebélyesNyugodt kéjekhez szörny? gyilkosok,A gyilkosok, kik mosolyodnak késétRiadt szivemben forgatják vadúl, Míg más tájon a szerelem s a szépségVígan dúdolva bölcs?ket gyalul. A sz?keséged kora hajnalég És ?zöm egyre, loholó bolondmód,Kiben az ?rület tallója ég. Mérföldet lép ?, fellegekbe bomlót. Mint izzó létra, végtelent hatolt átVágya, de rajta szédül és hebeg, Ki futván, égnek viszi a lajtorját És el nem éri soha az eget. Bronz kebled hasonló a föld rögéhez: A végtelen, mélységes földeket Álmodják csiraszagu istenségek. Szeretném asszonyként ölelni meg, Ha forró, szomjas záporok után Nagy roppant teste g?zöl és liheg még Ölelj meg, ó, most benned is talánMinden lányt, asszonyt egyszerre ölelnék!Énektest? és ismeretlen?, az igazi kedves mindig .Szivünk ormán él s minket isSzelíd er?vel odaindít. Hogy meredekjén bátorítson,Szerelme mély mez?kre tárul, Ilyenkor egy-egy üstököslángLelkünkbe hull a homlokárul. Mosolya vízcsepptiszta tengerS az ? szomoru mosolyába Beléömlik minden más asszonyTisztító, éhes kacagása.Szelíd keze csak símogat majd,Szeméb?l kibuggyan a kláris.Zenél?, örök sebeinkb? lKihajtanak még violák is!